holdleany

Az árvíz után újra kellett ébrednie a természetnek, új falat kellett emelni a kertészetnek. A tanyához közel volt Béla bácsi kertje, az aratást már régen meg is kezdte. Börrögött a piros traktor a szántóján, Manó észrevett egy lyukat a hálóján. Mindenki a maga dolgát végezte, egy kislány mamáját kérdezte:

- Mama meddig kell még dolgoznod?

- Ameddig tart a dolgom, többször el nem mondom.

A kislány szomorúan nézett mamájára, tudta, hogy ma sem tudnak játszani új babájával.

Édesanyja a sártengert igazgatta, a kislánya a földet matatta. Odamentem hozzájuk, de tátva maradt szájuk.

- Holdleány mi szél hozott téged, miért nem vagy az égen?

- Tudod, én csak éjjel járok az égen, nappal a kislányokkal játszok a réten.

Megcsillant a kislány szeme, anyukájának tetszett a mese. Megkérdezte, hogy eljöhet-e velem, anyukája szívesen mondott igent.

Elindultunk ketten a rétre, közben a kislány megfogta a kezem félve. Rám mosolygott, még a szeme is csillogott. Kissé hűvös idő járt arra, a kislány kardigánjával jól be volt takarva. Két copfban volt szőke haja, kicsit hosszú volt a szoknyája alja.

- Elárulod a neved te szép arcú?

- Persze, a nevem Aranyhajú.

Közben én már kitaláltam egy mókás játékot, a kislány értékelte rögtön a szándékot. Megsimogatta a kezem, amikor előadtam a tervem.

Mondtam neki, gyűjtsünk egy kis tűzifát, hogy anyukájának megkönnyítsük az esti dolgát. Fagyűjtés helyett majd biztosan játszik vele, a kislánynak egyből meg is jött hozzá a kedve.

A kiskosaramba szedtünk venyigét, azt hiszem száraz jegenyét. Jól megraktuk a kosarat, azután megnéztük a közeli mocsarat. Hallottuk a békák brekegését, szerelmes zenélését. Volt közöttük zöld és barna, a kislány egyből mondta:

- Fúj, de ronda.

A békák csak kuruttyoltak tovább, ránk nézett egy még rondább.

Eszembe jutott egy kedves mese, A békalány szeme. El is meséltem Aranyhajúnak, fel is kiáltott:

- El fogom mesélni anyunak!

A mese a dolgos békáról szólt, aki otthonról mindig hiányozott. A gyerekei mindig sírtak, amiért velük nem foglalkoztak. A dolgos béka egyszer beteg lett, a gyerekek nagyon megijedtek. Többé nem nyafogtak, inkább segítettek anyjuknak. Napközben kivették a munkából részüket, este pedig vígan együtt töltötték estéjüket.

A kislány szeme újra csillogott, de most arcán egy könny le is csorgott. Olyan volt a szeme, mint a békalányé, amikor rájött, hogy ez a történet az övé és édesanyjáé.

A kislány megértette, hogy napközben anyukájának dolgoznia kell, azóta segít is neki sok szeretettel. Anyukájának több ideje jut gyermekére, a kislány a munka fontosságát megértette.

A mese előzményét itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-kivansagok-retje

A folytatásért kattints ide:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-felelmetes-bogarka

Sétáltam az erdő közepén, egy szép őszi napsütés idején. A fák még harmatosak voltak, az ágak, lombok nagy esőről szóltak. Csicseregtek a madarak, elbújtak már a bogarak.

Egy őzike sétált a bokrok között, és egy mókus futott el a fenyőfák mögött. Csendesen mendegéltem, és belül énekeltem. Szép napnak néztünk elébe, nem gondoltam, hogy csodás élményben lesz részem.

Fel-felpillantottam az égre, kósza pillangók szálltak a szélben. Kedvezett nekik is a késői napsugár, derűs örömet hozott le ránk. Követtem őket a szememmel, érintettem őket kezemmel. Táncot jártak egymás körül, szívem a látványnak megörült. Régen láttam már ennyi lepkét, még egy nyári napon, ahogy kergettünk egy medvét.

Teljesen megbabonázott a lepkék tánca, repültem velük egy csodás tájra. Színes szárnyaikon csillogott a napfény, átlátszó volt, mint a selyemszatén.

Kivittek engem az erdőből, egy rét felett kiszálltam a keringőből. Nem jártam még ott azelőtt, ők továbbszálltak egy fa előtt. Olyan puha volt a talaj, mintha bársony lett volna alattam.

Ahogy ott álltam, több ezer pitypangot láttam. Az egész rét tőle pompázott, egy vaddisznó a távolban gombázott. Megfogtam egy pitypangot és elfújtam, közben egy nagyobbat is kiszúrtam. Óriási volt a feje, azt hittem káprázik a szemem. Leszakítottam és csak fújtam a magokat, sóhajtottam nagyokat.

Olyat kívántam a világnak, amit az emberek megadnak egy virágnak. A pitypang magjai szanaszét repültek, a kívánságom darabjai a négy irányba kerültek.

Jóság, egészség, boldogság és szeretet, a világra most ezek kellenek. Néztem utánuk, ahogy szálltak, egy jobb világra vártak.

Azóta tudom, hogy a kívánságok rétjén jártam, a pitypangokat ott rendre megtaláltam. Minden évben egyszer odamegyek és a világra szeretet rendelek. Ahogy elfújok egy-egy pitypangot, szívemből egy szeletet ott hagyok. Abból szórok szét az életnek, hogy pótoljam a pitypangokat a rétnek.

Kedves kis növények ezek, szeretnek minden féltő kezet. Fújd őket szerteszét, add tovább szíved szeretetét. Több ezer pitypang kerül így a világba, s már biztos, hogy nem éltünk hiába.

Velük boldogságot adtunk,

másoknak és önmagunknak.

Velük boldogságot kaptunk,

mások és önmagunk.

A mese előző részét itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-varazslo

A folytatásért kattints ide:

http://holdleany.reblog.hu/post-008

Ahol a víz partot ért, mára már az is magához tért. Visszaapadt az ár, az állatok megnyugodtak már.

Elmeséltem a lányoknak mit láttam, azt hitték csak álmodtam. Kíváncsian hallgatták a történteket, elsőre azt gondolták kitaláltam a történetet.

Ahogy újra felidéztem az emléket, felfedeztem egy apró jelet. Ez ideig elkerülte a figyelmemet, de most hogy alaposabban átgondoltam, nem is értem, miért nem szúrta ki akkor a szememet.

Hirtelen a fejembe pattant egy ötlet, hogyan deríthetném ki kié volt a jótett. Esőfelhők voltak az égen, a lányoktól gyorsan el is köszöntem szépen.

Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, furcsa is volt az égen a szivárvány. A színek sokkal élénkebbek voltak, az angyalok körvonalat is rajzoltak. Kék, sárga és zöld, utána jött a barna, olyan mint a föld. Rózsaszín és lila, a kertből nézte Béla bácsi és fia.

 Csodálattal nézték az égi látványt, keresték is az igazi párját. A kisfiú mutatta édesapjának, kiabált édesanyjának. Elhaladtam előttük, pár szót váltottam csak velük. Elmesélték, hogy féltek az árvíz alatt, kisfiúk segítségért is szaladt. De nem járt sikerrel, a Bölcsek is menekültek ezerrel.

- Nem találtam már ott senkit, üresen állt a házuk egy jó darabig. Aztán Manó bement a házba és az ajtót magára zárta.

- Mit keresett ott Manó, akinek a nadrágja mindig fakó?

- Nekem aztán nem mondta, úgy csinált mintha az lenne az otthona. Biztos rosszban sántikált, talán szerzett egy kis zsákmányt.

Elköszöntem még egyszer, a szivárvány már halványodott az égen. Egyenesen a patakhoz mentem, ott Manót kerestem.

Éppen a csónakokból merte ki a vizet, amit az ár beletehetett. Kissé fáradtnak tűnt a lelkem, egy sérülésen megakadt a szemem.

- Szervusz Manó, te erdőlakó.

- Helló –válaszolta röviden Manó.

- Hogy vagy mostanában? - szívem dobogott egyre szaporábban.

- Én jól vagyok, de az árvíz maga után sok munkát hagyott. Nem is érek rá nagyon fecsegni, nem akarsz inkább segíteni?

- Dehogynem, segítek neked, ha cserébe őszinte leszel velem.

- Nem vagyok én hazudós fajta, csak az igazat mondom, kérdezz csak, rajta.

- Ki vagy te? – kérdeztem megszeppenve.

Manó furcsán nézett rám, azt hitte bolondot lát.

- Hiszen ezt már tudod, egy fiú vagyok, horgászni nagyon tudok. Nem kenyerem a beszéd, itt a vödör tessék.

Ezzel kezembe nyomta, hogy lapátoljam ki a vizet a csónakokból sorba.

Úgy döntöttem nem kertelek, egyenesen rákérdezek.

- Te varázsló vagy Manó?

Hirtelen megállt a víz merítésben, a választ egyből láttam a szemében. Nem tudta, hogy mit feleljen, hogy a válasz elől kitérhessen.

- Erre a kérdésre nem felelhetek, kérlek ne kérdezz tőlem ilyet. Megfogadtam a Bölcseknek, hogy titkomat kiadni nem fogom senkinek. Annyit mondhatok neked, az állatok védelmére esküdtem fel. Amikor két szív találkozik, a szeretet lángja az égbe parázslik. Minél többet szeretünk, annál több erőt merítünk. Az embereknek szüksége van a szép szóra, az elismerésre, s a jóra. Minél többet adsz ezekből, annál inkább sugárzik a boldogság a szemekből.

- Köszönöm neked e bölcs sorokat, elárulni nem fogom titkodat. Nagyon szép az, amit mondtál, és tegnap jó helyen voltál. Nemes cselekedetet tettél, számomra igazi meglepetés lettél.

- Elég legyen a szép szóból, megárt a sok a jóból. Gyere, lapátoljunk tovább, még vannak csónakok odaát.

Láttam rajta, hogy zavarban van, s beláttam, igaza van. A szavak helyett néha a tettek többet érnek, a varázslók szeretetet ebben mérnek.

Lapátoltuk tovább a vizet, s közben feltöltöttük szívünket. Ezen a napon életre szóló barátságot kötöttünk, közben az angyalok mosolyogtak fölöttünk.

A mese folytatását itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-kivansagok-retje

A mese előző részét itt találod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-az-ozonviz

A magas házak felett üldögéltem egy felhőn, amikor megakadt a szemem egy kósza szellőn. Egy kisebb forgószél lehetett, kergette a faleveleket. Fújta, fújta fel őket a magasba, azok engedelmeskedtek neki, szálltak egyre magasabbra. Sikerült belőlük elkapnom egyet, majd nyomban összefogtam a tenyeremmel.

 A levélke simogatta kezem, bársonyos volt, ahogy megérintettem. Éreztem, hogy különleges levél volt, a szélén piros volt rajta a rojt. Néztem jobban a levél mintázatát, láttam, hogy azt tollal megpingálták.

 Jeleket véstek rá, mintha valami titok szállt volna rá. Megfordítottam a levelet és akkor észrevettem a verset:

 Az erdőben titok él,

és a szíve rejtekén,

valaki másnak mutatja magát,

sokkal jobb ő, mint gondolnád.

Érdekes kis vers, de ki írhatta ezt? És kimutatja magát másnak, s kinek, talán a barátjának? Először nem értettem az esetet. Miért kaptam ezt a levelet.

Eltettem a szoknyám zsebébe, leszálltam egy esővel frissült rétre. Dúdoltam együtt a madarakkal, amikor észrevettem, hogy egy ürge dulakodott egy szarvassal. Mármint egy szarvasbogárral volt kényes ügye, amit szépen akart lerendezni vele az ürge.

Jobbnak láttam továbbhaladni, és az ügybe nem belefolyni. Meg tudják ők oldani egymás között, a múltkor is a szarvasbogár győzött.

Lenéztem a földre, majd a fűre, apró hangyák vonultak egyenes sorban, gyorsan haladtak a kijáratott porban. Vitték a kis tojásiakat szaporán, látszott, hogy már máshol töltik a vacsorát.

Arra gondoltam, talán jön az eső, azért indult meg a hangyaerőd. De rosszul tippeltem, az egyik jó tanácsát kellett megszívlelnem.

- Holdleány jön az özönvíz, ne feledd, ma este tíz!

Sorra kiabálták egymás után, én meg néztem rájuk bután. Özönvíz? Este tíz?

- Honnan veszitek ezt hangyácskák, ez nem csak valami szamárság?

- Nem, a Bölcsek mondták az előbb, jön az árvíz még éjfél előtt.

Ennek a fele sem tréfa, jönnek a nyulak is, szájukban sárgarépa. Megindultak az állatok, futnak, szaladnak a bárányok. Jönnek sorba a madarak, utánuk a szamarak.

Kezd kicsit káosz lenni a réten, utat kérek szépen.

- El kell jutnom a patakig, látnom kell, hogy mi folyik itt.

- Ne menj Holdleány, már nem sok van vissza- rám szólt kedvesen egy giliszta.

De én csak futottam, ahogy tudtam, a rétről a patakra jutottam. Nagy ár jön az már látszott, a patak partján már minden elázott. Kilépett a medréből a víztömeg, az állatok még mindig özönlöttek.

Nagyon megijedtem én is, tennem kéne valamit mégis. Elindultam a Bölcsek házához, de a víz már ott elég jól állott. 

- Ha van itt valaki mondjon valamit – kiabáltam egyet, de arra senki nem felelt.

Jobbnak láttam felszállni, és utamat az égben folytatni. Repültem egyenesen az árral szemben, a végén káprázott a szemem egy fényben.

Valami ezüstösen csillogott a parton, de azt nem láttam jól a párától. Egy pálca volt a kezében és kalap a fejében. A vizet megállította a pálcájával, néztem őt csodálattal.

Nem mertem közelebb menni nehogy észrevegyen, elbújtam egy felhőbe úgy rendesen. Onnan lestem tovább a jelenetet, az alak szívében éreztem a szeretetet. Az erdő iránt érzett hűségét, az állatok felé mutatott védelmét.

Sikerült teljesen megállítania az özönvizet, láttam, hogy gyorsan el is siet. Utána szálltam a fák fölött, láttam még őt a falak mögött. Befutott egy erdei házba, a kezében még ott volt a varázspálca.

De hirtelen nekem repült egy holló, és mire visszanéztem már nem láttam a házikót. Eltűnt a fák közül, elvarázsolta magát szőröstül-bőröstül.

Siettem az állatokat megnyugtatni, izgalmukat lecsillapítani.

Mindenki visszatért otthonába és elmerült gondolatába. Nagy volt a veszély, mindenki érezte a szíve mélyén. Nem tudták, hogy valaki megmentette őket, nem ismerhették jótevőjüket.

Kíváncsi voltam erre a rejtélyre, megfogadtam kiderítem holnap éjjelre.

Jó éjszakát gyerekek, szobátokba költözzék szeretet.

A mese előzményét itt találod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-cselek-napja

A mese következő részét itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-varazslo

Rózsaszínű volt az ég alja, Teki éppen a tüzet rakta. Készültek a vacsorához, dobott egy fát és fordult Rozáliához:

- Te asszony, hideg lesz ma az éjszaka, az udvaron didereg az ébenfa. Érzem lassan itt a tél, jön a sarki szél. Kellene holnap még gyűjtenem pár fadarabot, de vigyáznom kell, mert a múltkor egy hód megharapott. Lent voltam a pataknál, Fürgi épp szaladgált, amikor egy hód az ujjamba vájt. Olyan mérges lettem rá, hogy eleresztettem a fát. Megfogadtam, többé oda nem megyek, de szeret ott játszani a gyerek.

- Jól van, ne mérgelődj folyton, inkább nézd meg Bolyhost.

Bolyhos volt a kisebbik fiú, éppen a kiságyban aludt. Fürgi játszott még a szoba közepén, dolgozott egy platós kocsi kerekén. Kitörött a játékautó kereke, de a borz ügyesen megszerelte. Gurította egyik szobából a másikba, de rá kellett, hogy szóljon anyukája.

- Halkabban kincsem, felébreszted a kisebbet. Mindjárt kész a vacsora, a játékaidat tedd el holnapra.

A fiú szót fogadott édesanyának, egy nagyobb dobozt keresett játékának. Kiment a fészerbe egy papírdobozért, útközben lenyúlt egy fenyőtobozért.

- Beviszem a házba és beteszem egy tálba, rajzolok neki szemet, szájat és orrocskát, úgy látom itt a hidegben kicsit szomorkás.

- Pszt…pszt…-szólt egy hang a bokorból, de Fürgi nem látott semmit Kormosból.

Kormos az öreg kandúr volt a tanyán, mind közül a legügyesebb halász. Nagyon idős cica volt, fekete szőrén látszott egy-két ősz folt. Kormos nem volt éppen jó macska, sőt néha igencsak gonosz volt a kandúrja.

A szemei világítottak a sötétben, de Fürgi csak guberált a fészerben.

- Hé te borzfiú nem hallod amit mondok, a házba ajtóstól nem ronthatok.

A borzkölyök észrevette már a macskát, csak úgy tett, mint aki se hall, se lát. Nem szeretett Kormossal szóba állni, mert az szeretett rosszban sántikálni. Apukája azt mondta neki egyszer:

 - Ezt a macskád kerüld el messzire, mindig csak a bajt okozza, majd azt fokozza.

Szófogadó fiú révén megfogadta a tanácsot, a macskával sosem barátkozott. Most is úgy tett, mint aki süket.

De a ravasz kandúr elé ugrott és a fülébe súgott.

- Jól figyelj rám, ma nem jön el a Holdleány.

A kis borz felkapta a fejét és kimerevítette szemét.

- Jól hallottad az előbb, az angyalok mondták a Király fa előtt.

- Miért nem jön el, mi történt vele?

- Jó, elárulom neked, de nem mondhatod el senkinek. Holdleány nem jön el többé, mert már ez a feladat nem az övé.

- Akkor ki fog helyette dolgozni, ki fog szemünkre álomport hozni?

- Ezt sem mondhatnám el neked, de én megbízom benned. Ezzel a feladattal engem bíztak meg, de én nem bírok vele, álomport én nem viszek senkinek.

A borz nem értette az egészet, kapott is a fejéhez. Most mit fog tenni, az álomport a szemekre kell tenni.

- Jól van Kormos, nem mondom el senkinek ezt a dolgot. De cserébe kérek tőled egy kis álomport.

-Á, az nem úgy van, nem adhatok csak úgy, annak ára van.

- Miféle ára van Kormos, Holdleány ingyen volt ilyen szorgos.

- Igen, de az idők változnak, ma már mindennek ára van.

-És mennyi az annyi, egy kis álomporért mennyit kell adni?

- Lássuk csak, a családodnak mese kell, ennek az álompornak az ára egy keszeg.

- Rendben van, mindjárt hozom a halat.

Fürgi beosont a házba, és gondolkodott mit tegyen a hal helyett a tálba. Eszébe jutott kisöccse rágókája, pont halformájú volt az új játéka. Beletette azt a tálba és jól bezárta. Csendben kivitte azt a macskának, az nagyon megörült az ingyen szerzett halának.

A kis borz tudta, hogy nem álomport kapott, abból a szeméből cseppet sem szórt. Örült, hogy pórul járt a macska eszén, és nem hagyta elszédíteni a fejét.

Aznap este megvárt engem és elmesélte az egészet. Olyan okosan viselkedett, a macska hitegette, de ő bízott bennem és bebizonyította, hogy szeret engem. Tudta, hogy minden éjjel eljövök és a szemekre álomporhálót szövök.

Még szerencsém volt látni Kormost, amikor kinyitotta a dobozt. A játékhalat kivette, majd jól szemügyre vette. Ráharapott a farkára, de azt a foga bánta. Rázta, forgatta, de annak csörömpölés volt a hangja. Ekkor már tudta, hogy a kis borz móresre tanította.

Történetünk mára véget ért, aludjatok szépen, csillagok az égen.

Az előzményt itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-marton-uj-szeme

A következő részt pedig itt találod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-az-ozonviz