Marton éppen seperte a kósza faleveleket a házuk előtt, amikor felnézett az égre és meglátott egy bárányfelhőt. Ritka volt az ilyen látvány ebben az évszakban, de ma sütötte a nap testvérei fejét a szénakazalban.
Csodás őszi idő elé néztek, a süngyerekek a kazal tetején el nem fértek. Lökdösték egymást jobbra, majd balra, egyszer aztán az egyik beleesett egy pocsolyába. Volt ám kacagás a másik részéről, de nem sokkal azután ő is belepottyant a kazal széléről. Most már mind a ketten sárosak voltak, egymásnak fikuszt is mutattak. Folytatták a birkózást az iszapban, fetrengtek a piszokban.
Marton figyelte őket seprűvel a kezében, szomorúság látszott szemében. A családban ő volt a legkisebb és a leghisztisebb. A nagyok mindig kihagyták a játékból, ő cserébe beárulta őket rossz szándékból.
Sokszor csúfolták őt Kancsinak kancsalsága miatt, nem is látott túl jól, a labdajátékokban mindenre azt mondta, hogy gól. Egyszer egy nagyon fontos mérkőzést játszottak a nyestekkel, de Marton miatt kikaptak egy tizenegyessel. Történt ugyanis, hogy kitette a lábát egy nyest elé, az meg bukfencelt egyet mellé. Marton csak a cipőfűzőjét akarta megkötni, nem a nyestet elgáncsolni. Azóta emlegetik neki ezt az esetet, többé focizni nem mehetett.
Miután végzett a sepréssel is, úgy látta felesleges itt. Elindult sétálni a vén diófához, a kis sárgarigó barátjához.
Az úton lassan haladt, hiszen szeme egy-egy ágra hosszabban tapadt. Homályosan látta az utat, de azt észrevette, hogy előtte valami kutat.
Közelebb ér a fekete tárgyhoz, akkor már jól látszott. Egy fekete holló volt egy csillogó tárggyal, két üveg volt az, két szárral.
- Mit találtál Forró? – kérdezte a hollót.
- Kár, hogy nem tudom én sem mi ez, kár. – válaszolt a holló, akinek a neve Forró.
Nézték minden oldalról, de nem tudták mit gondoljanak erről a dologról. A holló sietett tovább, társai már várták odaát.
Martonra hagyta a furcsa tárgyat, de ő nem igazán látta. Tapogatta, szagolgatta, kicsit megrúgdosta. De nem jött rá mire lehet használni, fogta hát és elkezdte maga után húzgálni.
Vitte szépen a kis barátjához, a csodás hangú madárkához.
Kiért a rétre ahol a vén diófa állt, szólította a kis sárgarigókát.
- Merre vagy rigóka, nem láttalak régóta?
- Itt vagyok Marton, hát nem látsz ide a parttól? – csodálkozott a rigó, akinek a neve Csippó.
- De most már látlak, képzeld találtam egy tárgyat, nem tudom megfejteni mi lehet, neked biztosan van rá ötleted.
Csippó nézte, nézegette az ismeretlen tárgyat:
- Én ilyet még nem láttam.
Tanakodtak, hogy mit tegyenek vele, ahogy forgatták, dobálták ráesett véletlenül Marton szemére.
Marton annyira megijedt attól, hogy lát, hogy elkapott egy fát. Mögé bújt és onnan lesett kifele, olyan furcsa volt az erdő mindene. Soha nem látta még ilyen tisztának azelőtt az eget, és az orra előtt azt a fejet.
- Ki vagy te?
- Csippó vagyok te. Mi van veled, olyan furcsa a tekinteted. Ráesett az a micsoda a fejedre, aztán meg lecsúszott a szemedre. Talán agyrázkódást kaptál, amiért engem ott hagytál?
- Csippó képzeld látok, erre én még szavakat nem igazán találok.
Marton örömében futkározott a Királyfa alatt, közben néha a patakhoz szaladt. Olyan boldogan táncolt a fa körül, jó volt látni, ahogy örül.
Bizony ott voltam felettük az égen, szőke hajam tündökölt a kékben. Én adtam a hollónak azt a csillogó dolgot és indítottam útjára a kis Martont. A sündisznó fiú szemüveget kapott, ezek után hatalmas gólokat rúgott.
Szépen hazament aludni és a szemüvegéről álmodni.
Ti is bújjatok ágyba, csillagpor száll a szobákba.
A mese folytatását itt olvashatod:
http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-cselek-napja
A mese előzményét itt találod:
Folytattuk utunk hazának, szedtük a sátorfánkat. A Király fánál aztán eszembe jutott a kis sündisznó újra, mondtam Panninak nézzen át a túlra. Amíg ő ezt megtette, gyorsan becsuktam szemem.
