Egyik reggel hatalmas zörgésre ébredt a tanya, fogalmunk sem volt minek a hangja. Gyorsan összegyűltek a pataknál az állatok, a víz mentén a fekete holló károgott. Ott volt Teki és a fia, a sárgarigó és persze Klaudia. Az angyalok is megjelentek, a patakban meg is fürödtek. Összejött az erdő népe, a zaj forrását kideríteni együtt kéne.
A lányokkal mi az egyik fa alatt ültünk, a borzalmas zaj irányába füleltünk. Tanakodtak a bölcsek, összesúgtak a hölgyek.
Elindult a tömeg a hang irányába, Teki kapaszkodott a fiába, Klaudia a mókuskába. Az angyalok vezették a sort, a legvégén láttam a kis sárgarigót.
Sári, Kati és Panni egymás kezét fogta, Vilmos a feleségét húzta.
A Király fa alatt járhattunk, amikor a kisebbekre várhattunk. Megpihentünk az út felénél, Vilmos mutatott nekem egy szürke foltot szeménél.
- Látod Holdleány, ez már az öregség jele, amikor az embernek őszül a szeme.
Mosolyogtam e kijelentésén, mulatságos volt ott az erdő szélén.
- Az élet folyamata az öregedés Vilmos, ez így van rendjén, szomorkodni tilos.
Vilmos az öreg teknősbéka, és felesége Réka, már száz évesek is voltak, és mindig bölcs dolgokat mondtak.
- Mi már nagyon sok mindent megértünk, egymás kezét fogva vénültünk. Szeretettel gondolunk egymásra, ő hosszú életem egyetlen párja.
Ezzel Vilmos megölelte feleségét, ráncos kezével simogatta fejecskéjét.
Szép volt látni ezt a hatalmas szeretetet, az egymás iránt érzett mély tiszteletet. Ennyi éven át hű volt társához, készséges élete párjához.
Amíg a szerelmes teknősbékákon mosolyogtunk, a sor eleje váratlanul meg is indult.
Beértek minket a gyerekek, indulhatott tovább az erdőmenet. A sárgarigó énekelt a sor végén, Teki futott a fia után a sor elején. Jókedvű volt a társaság, de szívünkben ott volt a kíváncsiság.
Börrögött az a valami, ilyen furcsa zajt errefelé ritkán hallani. A horgásztanyához ért a sereg eleje, a csónakok tele voltak vízzel. Egy lélek sem járt arra, a nagy zaj a halakat is elzavarta. Egyre hangosabb volt a nyekergés, beborult az ég és az eső is szemerkélt.
- Mindjárt megázik a fejünk búbja- kiabált a sárgarigó felszállva egy facsúcsra.
Közeledtek az esőfelhők, felénk járt egy kósza szellő. Megfújta a lányok szoknyáját, az angyalok ezüst koronáját.
- Már nem kell sokat menni, a hang irányába csak pár lépést kell tenni- szólt a Bölcsek vezére, miközben kezét a szívére tette.
Ekkor aztán valami felénk futott, egyből az ölembe is ugrott. Maszatka volt az, bizonyára a nagy hírt hozta.
Annyira gyorsan mondta, hogy sajnos szájáról leolvasni nem tudtam. Vidáman szaladgált az állatok között, látszott, hogy valaminek nagyon örült. Csóválta a farkát és közben felemelte mancsát. Mutatta merre menjünk, ahol a csodát megleljük.
Kiértünk egy tisztásra, felnéztünk egy óriási, piros masinára. A kereke akkora volt, mint egy nagy ház, volt rajta ablak is vagy száz.
Az ajtaján lépett ki egy sötét alak, zsebében voltak aranyhalak.
- Mi ez a tömeg idelent, mi történt az erdővel gyerekek? A pimasz Manó volt a masinában, Maszatka ezt akarta mondani izgalmában.
A zaj egyszer csak abbamaradt, az ablakból látszott még egy alak. Béla bácsi volt, Maszatka gazdája, végre elcsendesedett masinája.
- No mi az összejövetel tárgya? – kérdezte Maszatka gazdája.
Elmeséltük nekik, hogy nem tudtuk elképzelni melyik harangot verik.
Béla bácsi kuncogott magában, majd valamit keresett a masinában. Mutatott egy papírlapot, amin nagybetűkkel ez állott: BÉLA BÁCSI TRAKTORJA, AZ ARATÁS MOTORJA.
Azóta minden reggel hatkor megszólal a traktor, most már az erdő is tudja, Béla bácsi az ekét húzza.
Így ismerkedtünk össze a piros traktorral, és a kis Martonnal, de az már egy másik mese lesz, mára ennyi elég is lesz.
Lefekvéshez készüljetek és álmodjatok szépeket!
A mese előzményét itt olvashatod:
http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-rigocska
A mese folytatását itt találod:
http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei--marton
