holdleany

Egy nap az erdő mélyén gombát szedtünk, egyenesen a Király fához mentünk. Marton a sündisznó nem messze lakott, egy lapátot útközben el is hagyott. Mondtam a lányoknak elviszem hozzá, tán még szüksége lesz egyszer rá.

A gombás kosaramat ott hagytam az erdő közepén, a lapáttal elindultam Marton frissen sepert avar szőnyegén.

Gondosan seperte a leveleket udvarukon, összeszedte a gallyakat portájukon. Amióta szemüveget kapott, a földön egy darab falevelet sem hagyott.

Kis házikójuk igen takaros volt, éléskamrájukban sok volt a polc. Rengeteg almát tároltak ott, mamája a téli estékre pakolt.

Az ajtó nyitva volt, Marton éppen loholt. Egy pillantást vetett rám, miközben egyik szobából a másikba futott át.

-Szervusz Holdleány, mi járatban vagy ilyenkor már?

- Találtam egy lapátot a Király fánál, sündisznó  jel van a száránál.

-Ó köszönöm, tedd csak a székre, most nem érek rá csevegésre. Egy furcsa kinézetű bogarat találtam, ahogy a szobámban a dolgaimat szanáltam. Én még ilyet soha sem láttam, az ablakomat egyből kitártam. De ő nem akart elrepülni, ki akarom seprűzni. Furcsa kinézete van, a hátán sok-sok szeme van.

Nem tudtam ezt a bogarat mire vélni, gondoltam jobb lesz megnézni.

Marton a szobájába vezetett, előtte egy seprűt keresett. Mutatott a falára, de ott már nem volt bogárka.

Kerestük, kutattuk, a szekrényt is elhúztuk. De a félelmetes bogárka nem volt sehol, talán kirepült az ablakon.

Egyszer csak Marton felkiáltott, bizonyára valami furcsaságot látott.

- Holdleány a hajadon mászik az a félelmetes fenevad, vigyázz mert mindjárt megkap.

Olyan ijesztően beszélt Marton a bogárról, kicsit féltem is a látványtól.

- Mégis merre keressem, melyik tincsemen lehet?

Marton már éppen menteni akarta az életét, amikor megtaláltam szegénykét. Két ujjammal megfogtam és Martonnak mutattam. Hangos nevetésben törtem ki, azt hittem szörnyen néz ki.

- Nézd, ez a kis bogár nem bánt, ő a katicabogár. A hátán azok nem szemek, hanem pettyek.

Olyan mulatságos volt a helyzet, amit a kis katicabogárka teremtett. Elmeséltem Martonnak, hogy milyen hatékony kis bogár, kapott is egy külön szobát. Barátságot is kötöttek, a következő mesémben egy tréfát is ötlöttek. De arról majd holnap mesélek, most aludjatok szépen.

A mese előzményét itt találod:

http://holdleany.reblog.hu/post-008

A mese következő részét itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-ket-jo-barat-trefaja

Ahol a víz partot ért, mára már az is magához tért. Visszaapadt az ár, az állatok megnyugodtak már.

Elmeséltem a lányoknak mit láttam, azt hitték csak álmodtam. Kíváncsian hallgatták a történteket, elsőre azt gondolták kitaláltam a történetet.

Ahogy újra felidéztem az emléket, felfedeztem egy apró jelet. Ez ideig elkerülte a figyelmemet, de most hogy alaposabban átgondoltam, nem is értem, miért nem szúrta ki akkor a szememet.

Hirtelen a fejembe pattant egy ötlet, hogyan deríthetném ki kié volt a jótett. Esőfelhők voltak az égen, a lányoktól gyorsan el is köszöntem szépen.

Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, furcsa is volt az égen a szivárvány. A színek sokkal élénkebbek voltak, az angyalok körvonalat is rajzoltak. Kék, sárga és zöld, utána jött a barna, olyan mint a föld. Rózsaszín és lila, a kertből nézte Béla bácsi és fia.

 Csodálattal nézték az égi látványt, keresték is az igazi párját. A kisfiú mutatta édesapjának, kiabált édesanyjának. Elhaladtam előttük, pár szót váltottam csak velük. Elmesélték, hogy féltek az árvíz alatt, kisfiúk segítségért is szaladt. De nem járt sikerrel, a Bölcsek is menekültek ezerrel.

- Nem találtam már ott senkit, üresen állt a házuk egy jó darabig. Aztán Manó bement a házba és az ajtót magára zárta.

- Mit keresett ott Manó, akinek a nadrágja mindig fakó?

- Nekem aztán nem mondta, úgy csinált mintha az lenne az otthona. Biztos rosszban sántikált, talán szerzett egy kis zsákmányt.

Elköszöntem még egyszer, a szivárvány már halványodott az égen. Egyenesen a patakhoz mentem, ott Manót kerestem.

Éppen a csónakokból merte ki a vizet, amit az ár beletehetett. Kissé fáradtnak tűnt a lelkem, egy sérülésen megakadt a szemem.

- Szervusz Manó, te erdőlakó.

- Helló –válaszolta röviden Manó.

- Hogy vagy mostanában? - szívem dobogott egyre szaporábban.

- Én jól vagyok, de az árvíz maga után sok munkát hagyott. Nem is érek rá nagyon fecsegni, nem akarsz inkább segíteni?

- Dehogynem, segítek neked, ha cserébe őszinte leszel velem.

- Nem vagyok én hazudós fajta, csak az igazat mondom, kérdezz csak, rajta.

- Ki vagy te? – kérdeztem megszeppenve.

Manó furcsán nézett rám, azt hitte bolondot lát.

- Hiszen ezt már tudod, egy fiú vagyok, horgászni nagyon tudok. Nem kenyerem a beszéd, itt a vödör tessék.

Ezzel kezembe nyomta, hogy lapátoljam ki a vizet a csónakokból sorba.

Úgy döntöttem nem kertelek, egyenesen rákérdezek.

- Te varázsló vagy Manó?

Hirtelen megállt a víz merítésben, a választ egyből láttam a szemében. Nem tudta, hogy mit feleljen, hogy a válasz elől kitérhessen.

- Erre a kérdésre nem felelhetek, kérlek ne kérdezz tőlem ilyet. Megfogadtam a Bölcseknek, hogy titkomat kiadni nem fogom senkinek. Annyit mondhatok neked, az állatok védelmére esküdtem fel. Amikor két szív találkozik, a szeretet lángja az égbe parázslik. Minél többet szeretünk, annál több erőt merítünk. Az embereknek szüksége van a szép szóra, az elismerésre, s a jóra. Minél többet adsz ezekből, annál inkább sugárzik a boldogság a szemekből.

- Köszönöm neked e bölcs sorokat, elárulni nem fogom titkodat. Nagyon szép az, amit mondtál, és tegnap jó helyen voltál. Nemes cselekedetet tettél, számomra igazi meglepetés lettél.

- Elég legyen a szép szóból, megárt a sok a jóból. Gyere, lapátoljunk tovább, még vannak csónakok odaát.

Láttam rajta, hogy zavarban van, s beláttam, igaza van. A szavak helyett néha a tettek többet érnek, a varázslók szeretetet ebben mérnek.

Lapátoltuk tovább a vizet, s közben feltöltöttük szívünket. Ezen a napon életre szóló barátságot kötöttünk, közben az angyalok mosolyogtak fölöttünk.

A mese folytatását itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-kivansagok-retje

A mese előző részét itt találod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-az-ozonviz

Marton éppen seperte a kósza faleveleket a házuk előtt, amikor felnézett az égre és meglátott egy bárányfelhőt. Ritka volt az ilyen látvány ebben az évszakban, de ma sütötte a nap testvérei fejét a szénakazalban.

Csodás őszi idő elé néztek, a süngyerekek a kazal tetején el nem fértek. Lökdösték egymást jobbra, majd balra, egyszer aztán az egyik beleesett egy pocsolyába. Volt ám kacagás a másik részéről, de nem sokkal azután ő is belepottyant a kazal széléről. Most már mind a ketten sárosak voltak, egymásnak fikuszt is mutattak. Folytatták a birkózást az iszapban, fetrengtek a piszokban.

Marton figyelte őket seprűvel a kezében, szomorúság látszott szemében. A családban ő volt a legkisebb és a leghisztisebb. A nagyok mindig kihagyták a játékból, ő cserébe beárulta őket rossz szándékból.

Sokszor csúfolták őt Kancsinak kancsalsága miatt, nem is látott túl jól, a labdajátékokban mindenre azt mondta, hogy gól. Egyszer egy nagyon fontos mérkőzést játszottak a nyestekkel, de Marton miatt kikaptak egy tizenegyessel. Történt ugyanis, hogy kitette a lábát egy nyest elé, az meg bukfencelt egyet mellé. Marton csak a cipőfűzőjét akarta megkötni, nem a nyestet elgáncsolni. Azóta emlegetik neki ezt az esetet, többé focizni nem mehetett.

Miután végzett a sepréssel is, úgy látta felesleges itt. Elindult sétálni a vén diófához, a kis sárgarigó barátjához.

Az úton lassan haladt, hiszen szeme egy-egy ágra hosszabban tapadt. Homályosan látta az utat, de azt észrevette, hogy előtte valami kutat.

Közelebb ér a fekete tárgyhoz, akkor már jól látszott. Egy fekete holló volt egy csillogó tárggyal, két üveg volt az, két szárral.

- Mit találtál Forró? – kérdezte a hollót.

- Kár, hogy nem tudom én sem mi ez, kár. – válaszolt a holló, akinek a neve Forró.

Nézték minden oldalról, de nem tudták mit gondoljanak erről a dologról. A holló sietett tovább, társai már várták odaát.

Martonra hagyta a furcsa tárgyat, de ő nem igazán látta. Tapogatta, szagolgatta, kicsit megrúgdosta. De nem jött rá mire lehet használni, fogta hát és elkezdte maga után húzgálni.

Vitte szépen a kis barátjához, a csodás hangú madárkához.

Kiért a rétre ahol a vén diófa állt, szólította a kis sárgarigókát.

- Merre vagy rigóka, nem láttalak régóta?

- Itt vagyok Marton, hát nem látsz ide a parttól? – csodálkozott a rigó, akinek a neve Csippó.

- De most már látlak, képzeld találtam egy tárgyat, nem tudom megfejteni mi lehet, neked biztosan van rá ötleted.

Csippó nézte, nézegette az ismeretlen tárgyat:

- Én ilyet még nem láttam.

Tanakodtak, hogy mit tegyenek vele, ahogy forgatták, dobálták ráesett véletlenül Marton szemére.

Marton annyira megijedt attól, hogy lát, hogy elkapott egy fát. Mögé bújt és onnan lesett kifele, olyan furcsa volt az erdő mindene. Soha nem látta még ilyen tisztának azelőtt az eget, és az orra előtt azt a fejet.

- Ki vagy te?

- Csippó vagyok te. Mi van veled, olyan furcsa a tekinteted. Ráesett az a micsoda a fejedre, aztán meg lecsúszott a szemedre. Talán agyrázkódást kaptál, amiért engem ott hagytál?

- Csippó képzeld látok, erre én még szavakat nem igazán találok.

Marton örömében futkározott a Királyfa alatt, közben néha a patakhoz szaladt. Olyan boldogan táncolt a fa körül, jó volt látni, ahogy örül.

Bizony ott voltam felettük az égen, szőke hajam tündökölt a kékben. Én adtam a hollónak azt a csillogó dolgot és indítottam útjára a kis Martont. A sündisznó fiú szemüveget kapott, ezek után hatalmas gólokat rúgott.

Szépen hazament aludni és a szemüvegéről álmodni.

Ti is bújjatok ágyba, csillagpor száll a szobákba.

A mese folytatását itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-cselek-napja

A mese előzményét itt találod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei--marton

Az erdő népe utánajárt a nagy zajnak, megcsodálta színét a piros traktornak.

A nagy esemény után mindenki ment amerre látott, jött az eső, felvettük az esőkabátot. Kati és Sári futottak előttünk, én és Panni még egy kis szedret szedtünk. Behajoltunk a bokorba mind a ketten, szedtük is bőszen a feketeszedret. Íze édes volt, mint a méz, egyszer csak velem szemben egy sündisznó néz.

Mérgesen futott a kezem felé, de azt elvétette és szúrt egyet mellém. Kissé kancsal volt szegényke, szomorú is lett, hogy ezt megint elvétette. Gyorsan elhúztam a kezem, majd fel is egyenesedtem.

- Panni láttad ezt, a süni nekem esett?

- Láttam én a balul sült döfést, szerencsére nem okozott sérülést. Miért támadt rád, talán csúfoltad az orrát?

- Dehogy is, a csúfolódás rosszul esne nekem is.

Keresni kezdtük a sünit. - A szél egyre jobban süvít- kiálltja nekem Panni, - nem kéne inkább hazamenni?

- Igazad lehet, ez a süni már úgyis messzire mehetett.

Kijöttünk a bokorból a szederrel, egy süncsalád állt előttünk egy vederrel.

- Adjátok nekünk a szedret, mert különben bajban lesztek.

A család felbőszülve állt előttünk, a bosszú csillogott szemükben. Viccesek voltak a fejükön vederrel, a kezükben két-két szeggel. A szedret szó nélkül odaadtuk, bántani őket nem akartuk. Amint megkapták a zsákmányt, máris eliszkoltak egy liliom szárán. Az vezetett az otthonukba, néztünk utánuk szomorúan. Nem akartuk őket meglopni, sem a kis sündisznót megbántani. El sem tudtuk nekik mondani, nem engedtek szóhoz jutni.

Folytattuk utunk hazának, szedtük a sátorfánkat. A Király fánál aztán eszembe jutott a kis sündisznó újra, mondtam Panninak nézzen át a túlra. Amíg ő ezt megtette, gyorsan becsuktam szemem.

Visszarepültem a liliomhoz, rövid idő után odataláltam a sünnyomokhoz. Követtem őket egészen egy korhadt faághoz, majd lehajoltam az aljához. A süncsalád volt a lyukban, néztek maguk elé szomorúan. Nem értettem a dolgot, hiszen most adtunk nekik egy csomó dolgot. A szeder jól jön ilyenkor, mi lehet a bajuk akkor?

Véletlenül meghallottam egy beszélgetést, nem jól szigetelt a kerítés.

- Ez a szeder az összes betevőnk télre, nagyon kevés a gyerekekre nézve. Mondtam neked, hogy falazd be a kamrát, elvitte a gonosz menyét a zsákmányunk javát.

A kezét tördelte a sünanya, fejét csóválta az apa. Két gyerek a sarokban játszott, a harmadik didergett, azt hiszem fázott. Most már értettem mindent, a menyét elvitte az összegyűjtött kincset. Ezzel fel is szálltam az égbe és keresni kezdtem szépen. Vissza akartam szerezni az eledelt, a menyét nálam leszerepelt.

Nem messze a sündisznóktól megláttam a menyétet, éppen télire készülhetett. Almákat gurított egy fába, rákiabáltam, de hiába.

- Menyét hallod amit mondok, én hozzád szólok?

De ő csak pakolta a gyümölcsöket egymásra, közben beleharapott egy szép piros almába. Közelebb mentem hozzá, észrevett és mosolygott rám.

- Szervusz Holdleány, miért jöttél ilyen korán? Tán este van, hogy te itt vagy?

- Most nem ezért vagyok itt, hallottam egy szomorú hírt. Szeretném kideríteni igaz lehet-e, ebben nekem segítesz-e?

- Persze azon nyomban, csak betakarom a zsákmányom az odúmban. Képzeld hatalmas fogásra leltem, nem messze innen szereztem. Volt egy lyuk falak nélkül, benne sok dió, mogyoró és szőlő kékült. Nem láttam ott senkit és név sem volt kint, így hát összeszedtem mindent, rég találtam ennyi kincset.

Tudhattam volna, hogy a menyét nem olyan fajta. Elmondtam neki az igazságot, ami neki kicsit fájhatott. Sajnálta a sok finom falatot, egy-két könnycseppet is hullatott. De megértette, hogy vissza kell adnia a gazdájának, a kis sün családjának.

A kis kancsal süni kint kószált házuk előtt, amikor a menyéttel eltakartunk egy felhőt. Leszálltunk a zsákmánnyal, ő ránk világított egy lámpával.

- Mi már ismerjük egymást, a bokorban rám támadtál. Visszahoztuk nektek a télre összegyűjtött eledelt, eltűnésének oka véletlen lehetett.

- A kis süni elmorzsolt egy könnycseppet, teljesen megszeppent. A kis orrával megsimogatta kezem, át is ölelte volna, ha engedem.

Még órákig beszélgettem a süncsaláddal, megkínáltak finomabbnál finomabb kajákkal. Így történt a megismerkedésünk Martonnal, a kancsal kis sündisznóval.

Visszamentem a nap végén Pannihoz, aki már a lányokhoz csapódott. Együtt mentünk haza, azután én útnak indultam újra.
 

Most már közel vagyok hozzád, az álomport szórom is rád.

A mese folytatását itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-marton-uj-szeme

A mese előzményét itt találod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-rejtelyes-masina

Egyik reggel hatalmas zörgésre ébredt a tanya, fogalmunk sem volt minek a hangja. Gyorsan összegyűltek a pataknál az állatok, a víz mentén a fekete holló károgott. Ott volt Teki és a fia, a sárgarigó és persze Klaudia. Az angyalok is megjelentek, a patakban meg is fürödtek. Összejött az erdő népe, a zaj forrását kideríteni együtt kéne.

A lányokkal mi az egyik fa alatt ültünk, a borzalmas zaj irányába füleltünk. Tanakodtak a bölcsek, összesúgtak a hölgyek.

Elindult a tömeg a hang irányába, Teki kapaszkodott a fiába, Klaudia a mókuskába. Az angyalok vezették a sort, a legvégén láttam a kis sárgarigót.

Sári, Kati és Panni egymás kezét fogta, Vilmos a feleségét húzta.

A Király fa alatt járhattunk, amikor a kisebbekre várhattunk. Megpihentünk az út felénél, Vilmos mutatott nekem egy szürke foltot szeménél.

- Látod Holdleány, ez már az öregség jele, amikor az embernek őszül a szeme.

Mosolyogtam e kijelentésén, mulatságos volt ott az erdő szélén.

- Az élet folyamata az öregedés Vilmos, ez így van rendjén, szomorkodni tilos.

Vilmos az öreg teknősbéka, és felesége Réka, már száz évesek is voltak, és mindig bölcs dolgokat mondtak.

- Mi már nagyon sok mindent megértünk, egymás kezét fogva vénültünk. Szeretettel gondolunk egymásra, ő hosszú életem egyetlen párja.

Ezzel Vilmos megölelte feleségét, ráncos kezével simogatta fejecskéjét.

Szép volt látni ezt a hatalmas szeretetet, az egymás iránt érzett mély tiszteletet. Ennyi éven át hű volt társához, készséges élete párjához.

Amíg a szerelmes teknősbékákon mosolyogtunk, a sor eleje váratlanul meg is indult.

Beértek minket a gyerekek, indulhatott tovább az erdőmenet. A sárgarigó énekelt a sor végén, Teki futott a fia után a sor elején. Jókedvű volt a társaság, de szívünkben ott volt a kíváncsiság.

Börrögött az a valami, ilyen furcsa zajt errefelé ritkán hallani. A horgásztanyához ért a sereg eleje, a csónakok tele voltak vízzel. Egy lélek sem járt arra, a nagy zaj a halakat is elzavarta. Egyre hangosabb volt a nyekergés, beborult az ég és az eső is szemerkélt.

- Mindjárt megázik a fejünk búbja- kiabált a sárgarigó felszállva egy facsúcsra.

Közeledtek az esőfelhők, felénk járt egy kósza szellő. Megfújta a lányok szoknyáját, az angyalok ezüst koronáját.

- Már nem kell sokat menni, a hang irányába csak pár lépést kell tenni- szólt a Bölcsek vezére, miközben kezét a szívére tette.

Ekkor aztán valami felénk futott, egyből az ölembe is ugrott. Maszatka volt az, bizonyára a nagy hírt hozta.

Annyira gyorsan mondta, hogy sajnos szájáról leolvasni nem tudtam. Vidáman szaladgált az állatok között, látszott, hogy valaminek nagyon örült. Csóválta a farkát és közben felemelte mancsát. Mutatta merre menjünk, ahol a csodát megleljük.

Kiértünk egy tisztásra, felnéztünk egy óriási, piros masinára. A kereke akkora volt, mint egy nagy ház, volt rajta ablak is vagy száz.

Az ajtaján lépett ki egy sötét alak, zsebében voltak aranyhalak.

- Mi ez a tömeg idelent, mi történt az erdővel gyerekek? A pimasz Manó volt a masinában, Maszatka ezt akarta mondani izgalmában.

A zaj egyszer csak abbamaradt, az ablakból látszott még egy alak. Béla bácsi volt, Maszatka gazdája, végre elcsendesedett masinája.

- No mi az összejövetel tárgya? – kérdezte Maszatka gazdája.

Elmeséltük nekik, hogy nem tudtuk elképzelni melyik harangot verik.

Béla bácsi kuncogott magában, majd valamit keresett a masinában. Mutatott egy papírlapot, amin nagybetűkkel ez állott: BÉLA BÁCSI TRAKTORJA, AZ ARATÁS MOTORJA.

Azóta minden reggel hatkor megszólal a traktor, most már az erdő is tudja, Béla bácsi az ekét húzza.

Így ismerkedtünk össze a piros traktorral, és a kis Martonnal, de az már egy másik mese lesz, mára ennyi elég is lesz.

Lefekvéshez készüljetek és álmodjatok szépeket!

A mese előzményét itt olvashatod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-rigocska

A mese folytatását itt találod:

http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei--marton