Maszatka öreg kutya volt már, bajszán is száraz volt a sár. Egy napon épp egy lepkét kergetett, majd egy verébbel szemezett. Tudniillik ugyanis, egy megrögzött vadász volt ez a kutya, mindig fájt a foga egy kis veréb húsra. Nem igazán jött ki a macskákkal, sem Kormos kis cicánkkal. Már messziről lehetett hallani, amikor találkoztak, az egész erdő harsogott, ahogy vitatkoztak.
De kanyarodjunk csak vissza a lepkéhez, meg a kis verébhez.
Vannak nagyon jó vadászkutyák, na Maszatka nem tartozott közéjük. Kicsit vicces volt, ahogy lopózott mögéjük, lomha teste ficánkolt a levegőben, nem tudta őket elkapni időben. Egészen vicces képet mutatott, aki látta, biztosan kacagott. Kacagtam én is a felhőn üldögélve, lábamat lógattam dülöngélve.
Épp már elfordultam volna, amikor Maszatkát megcsípte egy bolha. Fájdalmában jajgatott, utána meg szabadkozott.
- Nem történt semmi, csak a bolhám akart odébb menni. Megcsiklandozta a bordámat, majd az egyik bokámat.
Maszatka igen csalfa kutya volt, mindenen csak ugatott. Nagyokat füllentett az erdő lakóinak, a patak nagy fülű manóinak. Rendszerint hittek is neki, olyan szépen előadta mit lehetne tenni.
A bolhacsípés után elfelejtette a verebet, na meg a lódító szerepet, futott a patak partra, halat akart a kis tarka.
Igen csak ficánkoltak a halacskák, ez egyből jókedvre derítette Maszatkát. Bármelyik kutya elkapta volna a tucatnyi halat, de mi tudjuk, hogy a kutyánk csak ide-oda szaladt. Ugrott egyet erre is, arra is, de a halacska víz alá merült rendszerint. Tán fél óra is eltelt már, amikor a kutyus megállt. Szomorú képpel bámulta a vizet, maga előtt számolta a halakat, legalább vagy tízet. Megesett szívem e kutyán, a felhőmet húztam magam után. Föléjük kerültem egészen és egy ökörnyálba kapaszkodtam, emlékszem. Lassan ereszkedtem le a patak fölé, Maszatka háta mögé. Már hátat fordított a halacskáknak, rossz kedve lett a banditának. Tervem volt, hogy halat fogok a kezemmel, majd eléje dobom szeretettel. Úgy teszek, mintha ott se lennék, ha észrevenne, meglepődnék. Sikerült egy halacskát fognom, dobtam is azon nyomban. A halacska sebesen röpült Maszatka elé, én gyorsan iszkoltam felfelé.
De a halacska Maszatka orrára esett, aki ijedtében felkerekedett. Úgy futott hazafelé, hogy a halacska ott volt az orra hegyén. A kutya egy idő után lassított, talán észrevette, hogy kilátását valami tompítja. Maszatka megállt és hátranézett, a hallal farkasszemet nézett. Én láttam, ahogy a kutya félelmében nem tud mit tenni, az orrára mancsával kettőt tud csak verni. Sikerült orrát kiszabadítania, a hal ott feküdt a porban, immár ő is kiszabadítva.
Másnap az öreg kutya az esetet kissé eltúlozva mesélte, az erdő lakóinak regélte. Azóta hisznek a rejtélyes vízi lényben, így került a halacska rivalda fénybe. Aki minden bizonnyal épségben visszakerült a vízbe, mert én voltam, a Holdleány, felhőn üldögélve.
