Ahol a víz partot ért, mára már az is magához tért. Visszaapadt az ár, az állatok megnyugodtak már.
Elmeséltem a lányoknak mit láttam, azt hitték csak álmodtam. Kíváncsian hallgatták a történteket, elsőre azt gondolták kitaláltam a történetet.
Ahogy újra felidéztem az emléket, felfedeztem egy apró jelet. Ez ideig elkerülte a figyelmemet, de most hogy alaposabban átgondoltam, nem is értem, miért nem szúrta ki akkor a szememet.
Hirtelen a fejembe pattant egy ötlet, hogyan deríthetném ki kié volt a jótett. Esőfelhők voltak az égen, a lányoktól gyorsan el is köszöntem szépen.
Nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, furcsa is volt az égen a szivárvány. A színek sokkal élénkebbek voltak, az angyalok körvonalat is rajzoltak. Kék, sárga és zöld, utána jött a barna, olyan mint a föld. Rózsaszín és lila, a kertből nézte Béla bácsi és fia.
Csodálattal nézték az égi látványt, keresték is az igazi párját. A kisfiú mutatta édesapjának, kiabált édesanyjának. Elhaladtam előttük, pár szót váltottam csak velük. Elmesélték, hogy féltek az árvíz alatt, kisfiúk segítségért is szaladt. De nem járt sikerrel, a Bölcsek is menekültek ezerrel.
- Nem találtam már ott senkit, üresen állt a házuk egy jó darabig. Aztán Manó bement a házba és az ajtót magára zárta.
- Mit keresett ott Manó, akinek a nadrágja mindig fakó?
- Nekem aztán nem mondta, úgy csinált mintha az lenne az otthona. Biztos rosszban sántikált, talán szerzett egy kis zsákmányt.
Elköszöntem még egyszer, a szivárvány már halványodott az égen. Egyenesen a patakhoz mentem, ott Manót kerestem.
Éppen a csónakokból merte ki a vizet, amit az ár beletehetett. Kissé fáradtnak tűnt a lelkem, egy sérülésen megakadt a szemem.
- Szervusz Manó, te erdőlakó.
- Helló –válaszolta röviden Manó.
- Hogy vagy mostanában? - szívem dobogott egyre szaporábban.
- Én jól vagyok, de az árvíz maga után sok munkát hagyott. Nem is érek rá nagyon fecsegni, nem akarsz inkább segíteni?
- Dehogynem, segítek neked, ha cserébe őszinte leszel velem.
- Nem vagyok én hazudós fajta, csak az igazat mondom, kérdezz csak, rajta.
- Ki vagy te? – kérdeztem megszeppenve.
Manó furcsán nézett rám, azt hitte bolondot lát.
- Hiszen ezt már tudod, egy fiú vagyok, horgászni nagyon tudok. Nem kenyerem a beszéd, itt a vödör tessék.
Ezzel kezembe nyomta, hogy lapátoljam ki a vizet a csónakokból sorba.
Úgy döntöttem nem kertelek, egyenesen rákérdezek.
- Te varázsló vagy Manó?
Hirtelen megállt a víz merítésben, a választ egyből láttam a szemében. Nem tudta, hogy mit feleljen, hogy a válasz elől kitérhessen.
- Erre a kérdésre nem felelhetek, kérlek ne kérdezz tőlem ilyet. Megfogadtam a Bölcseknek, hogy titkomat kiadni nem fogom senkinek. Annyit mondhatok neked, az állatok védelmére esküdtem fel. Amikor két szív találkozik, a szeretet lángja az égbe parázslik. Minél többet szeretünk, annál több erőt merítünk. Az embereknek szüksége van a szép szóra, az elismerésre, s a jóra. Minél többet adsz ezekből, annál inkább sugárzik a boldogság a szemekből.
- Köszönöm neked e bölcs sorokat, elárulni nem fogom titkodat. Nagyon szép az, amit mondtál, és tegnap jó helyen voltál. Nemes cselekedetet tettél, számomra igazi meglepetés lettél.
- Elég legyen a szép szóból, megárt a sok a jóból. Gyere, lapátoljunk tovább, még vannak csónakok odaát.
Láttam rajta, hogy zavarban van, s beláttam, igaza van. A szavak helyett néha a tettek többet érnek, a varázslók szeretetet ebben mérnek.
Lapátoltuk tovább a vizet, s közben feltöltöttük szívünket. Ezen a napon életre szóló barátságot kötöttünk, közben az angyalok mosolyogtak fölöttünk.
A mese folytatását itt olvashatod:
http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-a-kivansagok-retje
A mese előző részét itt találod:
http://holdleany.reblog.hu/holdleany-mesei-az-ozonviz
